Chapter; 5th

Mo Becker:

Egy halk nyüszítéssel pattantam fel a hideg, havas talajról, és már készültem támadni, amikor rájöttem, hogy nem tudok. De ijedségem felesleges volt, csak pár farkas orrát láttam magam előtt, és úgy tűnt, meg vannak lepődve. A fejét jobbra fordítva emlékeztetett valakire, bár sehogy sem tudtam rájönni, hogy kire. Aztán amikor alaposabban végig mértem a szürke bundáját, és belenéztem a barnás szemekbe, azonnal felismertem, hogy Richard az. Belül szélesen vigyorogtam, és azonnal játékos kedvem lett. Nem, nem ment el Los Angelesbe, és nem hagyott magamra, még ha egy jó ideig nem nagyon fog átváltozni.

Richard az, aki még nálam is érzékenyebb az időjárásra. Ha egy csepp hideg víz éri bőrét, már remegni kezd, és nem tud megmaradni az emberi bőrében. Már pár hete nem láttuk emberként, és sokáig tart neki, míg vissza is változik. Nagyon jó időnek kell ahhoz lennie, hogy visszanyerje eredeti alakját, bár vele nem lehet azt eljátszani, mint velem, hogy lefognak, és bevisznek a melegre, mert Richardot lehetetlen elkapni.

- Mo! Mo, tudom, hogy ott vagy valahol! - Már éreztem a nyers hús illatát messziről, és felismertem a friss hangot.

Tom.

Igen, elég játékos vagyok, de ugyan akkor félénk is farkasként. Vannak az erdő másik szélén emberek, akikkel nagyon jó barátságba lettem állatként, és sokszor játszok velük, akár csak egy kutya. Van egy szőke hajú kislány, nagy, kék szemekkel, akit nagyon megkedveltem a többiek közül is. És bár tudják, hogy farkas vagyok, nem ijednek meg tőlem, mert körülbelül akkora lehetek, mint egy nagyon kicsi arany retriever. Az igazi Mo-t, meg még nem látták.

- Mo... - Hirtelen fordultam meg, mikor gallyak törését hallottam, amikre ráléptek. - Gyere, kutyus! Nem bántalak. Csak...gyere! - A végén fütyült egyet.

A szemem sarkából láttam, ahogy Richard vicsorog, de még is látszott, hogy mennyire kívánja a Tom kezében tartott nyers húst. Ami azt illeti, én már ettem. Ugyan is van egy nő, Aprilnek hívják, és ő Tristan anyukája. Tudja, hogy farkasok vagyunk, és azt is, hogy én nem lennék képes megtámadni állatot, és igazából nem is tudok vadászni. Ezért minden nap reggel és este az erőben lévő tálamba tesz ki halakat, vagy nyers húst, ami ép van otthon. De nem lakik velünk, csak annyira jár, hogy engem etessen, mikor nem Én vagyok, ha nem egy farkas.

- Harry. Ha valami baja esik, én esküszöm, hogy kiheréllek! - Dühös hangot hallottam meg, majd láttam kivonalazódni Kendrick nagy termetét a háttérben, amitől egy kicsit megijedtem.

Tudtam, hogy Richard el fog menni, vagy megtámadja a többieket. És azt is gondoltam, hogy azt hiszi majd, hogy én is megyek vele, de én maradtam. Már nem is volt időm megnézni, hogy merre ment, de a szürke farkas nem volt mellettem. Nem értettem, hogy lehetett ilyen gyors, és csak akkor jöttem rá, hogy én szemezek egy jó ideje egy smaragdzöld szempárral. Hú, de ciki! És még azt nem is mondtam, hogy Tomék is észrevették, hogy nagyon felkeltette az érdeklődésemet, s ráparancsoltak Harryre -nem ép udvariasan-, hogy hívjon oda magához. Harry felmorgott, leguggolt, én pedig gondolkozás nélkül odaügettem mellé, és hozzá bújtam. Teste enyhén vacogott, és egy perc múlva káromkodni kezdett, ahogy Tom is, Kendrick pedig tehetetlenül állt, és őket nézte, ahogy átváltoznak.

Tom sokat erőlködött, míg Harry tökéletes ajkait egy nyüszítés hagyta el, és olyan egyszerűen, s könnyen bújt farkas testbe, hogy megirigyeltem.

De a gyűlölet a szemébe még farkasként is látszódott, én pedig tényleg nem tehettem arról, amit csináltam, bármi is volt az.

Végignéztem Tomon. Egyszerű, sötét, gyönyörű, ápolt bundával. Mint ha csak naponta fésülték volna. Majd erőt vettem magamon, és a rám (?) vicsorgó feketére néztem. A szemei nagyon szépek, ahogy a szőre is fényes, de annyira nem volt ápolt, mint Tomnak. Biztos voltam benne, hogy nagyon is kitűnök én, mint egy hófehér farkas a két fiú közül.

Sosem értettem, hogy miért vagyok fehér, holott fekete a hajam. Ez mindenkinek úgy van, hogy ha barna haja van, akkor barna farkas, ha szőke, akkor fehér, ha fekete, akkor fekete, de én nem. Olyat már láttam, hogy valakinek sötét barna haja van, és fekete farkasként -Harry is ilyen-, de olyan fajtát, mint én, nem. És ez eddig mindenkit aggasztott, nem csak engem. A falkámat is.

Vettem egy nagy levegőt az orromon, és figyeltem, ahogy kis füst felhő jön ki az orromból. Nem állhatok itt, csak úgy tétlenül, mint egy idióta. Eszembe jutott, hogy elmenekülök, de végül nem tettem. Harry elé csoszogtam, az első mancsaimat könyöktől lefelé a földre fektettem, a fenekemet az égbe nyomtam, ahogy a farkamat is, a fejemet pedig lehajtottam, ezzel kérve, hogy játszunk. Oldalra fordította a fejét, és nem úgy tűnt, mint aki érti, vagy legalább nem akar velem játszani.

Chapter; 4th

Mo Becker:

Az éjszaka nagyon nehezen akartam elaludni, és nem csak Kyle mély horkolása miatt. Nem is volt eszembe, hogy esetleg többen vannak a falkába, míg nem hallottam két farkas üvöltést az éjjel, ami elmehetne a világ legjobb duettének is. Még sosem hallottam az én kiáltásomat, de biztos voltam benne, hogy közel sincs ilyen szép, és össze hangolt, ha én is valakivel énekelek. Az enyém bizinyára hamis, és olyan lehet, mint egy éhes rozmár sírása, szóval nem farkasszerű.

- Mo! - Összerezzentem a váratlan hangra. - Elmegyünk a boltba, mert nincs itthon semmi. Vagy is semmi ehető. Megkérdezném, hogy jönnél, de... - Mason lépett be a szobába a tarkóját vakargatva.

Aprót bólintottam, mielőtt tudatosult bennem, hogy reggel van. Összesen négy órát aludtam. Úgy érzem magam, mint egy zombi, és azzal is találtam magam szembe, mikor a tükörbe néztem. A szemem alatti karikák úgy néztek ki, mint akinek behúztak egyet, és a hajam, istenem! Kész borzalom. De nincs fésűm. Szereznem kell valahonnan, a fiúk úgy is elmentek, most nem fognak így látni. Bár nem is számítana, egy hónap lesz csak, amit velük fogok tölteni, utána nem is fogom őket látni, max farkasként, vagy nyáron össze futunk az utcán, de bármi lehet.

Nyugodtan léptem ki a szobából, de magamba szitkoztam, mikor megláttam a kanapén ülni Harryt. Oké, egyből jobb lett a kedvem, mikor tudatosult bennem, hogy egy szál fekete boxerbe van, ami igen kicsi részt védett, így tökéletes kilátást láthattam finoman kidolgozott testére. A köldökétől lefelé egy szór csík futott le, ami a fekete anyag derekánál ment tovább, és bár szívesen megnéztem volna azt a többi részt, nem szabad. Gyorsan elszégyelltem magam gondolataim miatt, és vettem a bátorságot, hogy a tetszetős szempárba nézzek, amik engem fürkésztek. Uppsz! Lebuktam. Ó, és az az átkozott fésű! Láttam a szórakozottságot gyönyörű tekintetében, miközben a szemeit a hajamra vezette, amiket én az ujjaimmal próbáltam össze-össze kaparászni. Élesen beszívta a levegőt, fészkelődni kezdett a kanapén, majd egy grimaszt vágott.

- Szia - Suttogtam.

Felmorgott, de én nem hagytam annyiba.

- Nem tudom mióta vagy fent, de Kendrickék elmentek a boltba - Köszörültem meg a torkom, hosszú hajam végét kezdtem birizgálni.

- Jó - A szemöldökét ráncolta, még is teljesen tisztán, s egyhangúan válaszolt.

Ez kezdett idegesíteni, pedig életemben most szólt hozzám először. Éreztem, ahogy az eddiginél is jobban pírba szökik az arcom, ami kellemetlenül égette orcámat. Fogalmam sincs, mit kellett volna csinálnom, mondanom, már azt is bántam, hogy megszülettem. Mi a fenéért nem tudtak volna adni egy fésűt, könyörgöm?!

- T-tudnál adni egy...fésűt? - Az ujjaimat tördeltem.

Az ajkaimra haraptam, miközben vártam a reakcióját, és már tényleg azt hittem, hogy ad egy fésűt, amikor felállt, és felém közeledett, de legnagyobb meglepetésemre megragadta a csuklómat, s gyengéden, de még is határozottan kezdett húzni...az üveg ajtó felé. Rossz előérzetem támadt, mikor kinyitotta, és bár próbáltam megtagadni, háromszor akkora volt, és négyszer olyan erős, mint én. Egy sikítás hagyta el a számat, amikor szó szerint kidobott, majd bezárta az ajtót, és nem nézett tovább, egyszerűen vissza ült a kanapéra. A hóban ülve próbáltam felállni, de már éreztem, ahogy készülök átváltozni.

***

Mint most is, egy fél óra volt körülbelül a küszködésem, míg végül egy apró farkasként álltam a terasz mellett a hóba. Pár percet vártam, menekülésre készen álltam, mikor egy göndör srác, smaragdzöld szempárral az ajtón keresztül rám vicsorgott, majd bevágtáztam az erdőbe, kicsi, véres nyomokat hagyva magam után, amik az átváltozásomból maradtak meg.