Chapter; 5th

Mo Becker:

Egy halk nyüszítéssel pattantam fel a hideg, havas talajról, és már készültem támadni, amikor rájöttem, hogy nem tudok. De ijedségem felesleges volt, csak pár farkas orrát láttam magam előtt, és úgy tűnt, meg vannak lepődve. A fejét jobbra fordítva emlékeztetett valakire, bár sehogy sem tudtam rájönni, hogy kire. Aztán amikor alaposabban végig mértem a szürke bundáját, és belenéztem a barnás szemekbe, azonnal felismertem, hogy Richard az. Belül szélesen vigyorogtam, és azonnal játékos kedvem lett. Nem, nem ment el Los Angelesbe, és nem hagyott magamra, még ha egy jó ideig nem nagyon fog átváltozni.

Richard az, aki még nálam is érzékenyebb az időjárásra. Ha egy csepp hideg víz éri bőrét, már remegni kezd, és nem tud megmaradni az emberi bőrében. Már pár hete nem láttuk emberként, és sokáig tart neki, míg vissza is változik. Nagyon jó időnek kell ahhoz lennie, hogy visszanyerje eredeti alakját, bár vele nem lehet azt eljátszani, mint velem, hogy lefognak, és bevisznek a melegre, mert Richardot lehetetlen elkapni.

- Mo! Mo, tudom, hogy ott vagy valahol! - Már éreztem a nyers hús illatát messziről, és felismertem a friss hangot.

Tom.

Igen, elég játékos vagyok, de ugyan akkor félénk is farkasként. Vannak az erdő másik szélén emberek, akikkel nagyon jó barátságba lettem állatként, és sokszor játszok velük, akár csak egy kutya. Van egy szőke hajú kislány, nagy, kék szemekkel, akit nagyon megkedveltem a többiek közül is. És bár tudják, hogy farkas vagyok, nem ijednek meg tőlem, mert körülbelül akkora lehetek, mint egy nagyon kicsi arany retriever. Az igazi Mo-t, meg még nem látták.

- Mo... - Hirtelen fordultam meg, mikor gallyak törését hallottam, amikre ráléptek. - Gyere, kutyus! Nem bántalak. Csak...gyere! - A végén fütyült egyet.

A szemem sarkából láttam, ahogy Richard vicsorog, de még is látszott, hogy mennyire kívánja a Tom kezében tartott nyers húst. Ami azt illeti, én már ettem. Ugyan is van egy nő, Aprilnek hívják, és ő Tristan anyukája. Tudja, hogy farkasok vagyunk, és azt is, hogy én nem lennék képes megtámadni állatot, és igazából nem is tudok vadászni. Ezért minden nap reggel és este az erőben lévő tálamba tesz ki halakat, vagy nyers húst, ami ép van otthon. De nem lakik velünk, csak annyira jár, hogy engem etessen, mikor nem Én vagyok, ha nem egy farkas.

- Harry. Ha valami baja esik, én esküszöm, hogy kiheréllek! - Dühös hangot hallottam meg, majd láttam kivonalazódni Kendrick nagy termetét a háttérben, amitől egy kicsit megijedtem.

Tudtam, hogy Richard el fog menni, vagy megtámadja a többieket. És azt is gondoltam, hogy azt hiszi majd, hogy én is megyek vele, de én maradtam. Már nem is volt időm megnézni, hogy merre ment, de a szürke farkas nem volt mellettem. Nem értettem, hogy lehetett ilyen gyors, és csak akkor jöttem rá, hogy én szemezek egy jó ideje egy smaragdzöld szempárral. Hú, de ciki! És még azt nem is mondtam, hogy Tomék is észrevették, hogy nagyon felkeltette az érdeklődésemet, s ráparancsoltak Harryre -nem ép udvariasan-, hogy hívjon oda magához. Harry felmorgott, leguggolt, én pedig gondolkozás nélkül odaügettem mellé, és hozzá bújtam. Teste enyhén vacogott, és egy perc múlva káromkodni kezdett, ahogy Tom is, Kendrick pedig tehetetlenül állt, és őket nézte, ahogy átváltoznak.

Tom sokat erőlködött, míg Harry tökéletes ajkait egy nyüszítés hagyta el, és olyan egyszerűen, s könnyen bújt farkas testbe, hogy megirigyeltem.

De a gyűlölet a szemébe még farkasként is látszódott, én pedig tényleg nem tehettem arról, amit csináltam, bármi is volt az.

Végignéztem Tomon. Egyszerű, sötét, gyönyörű, ápolt bundával. Mint ha csak naponta fésülték volna. Majd erőt vettem magamon, és a rám (?) vicsorgó feketére néztem. A szemei nagyon szépek, ahogy a szőre is fényes, de annyira nem volt ápolt, mint Tomnak. Biztos voltam benne, hogy nagyon is kitűnök én, mint egy hófehér farkas a két fiú közül.

Sosem értettem, hogy miért vagyok fehér, holott fekete a hajam. Ez mindenkinek úgy van, hogy ha barna haja van, akkor barna farkas, ha szőke, akkor fehér, ha fekete, akkor fekete, de én nem. Olyat már láttam, hogy valakinek sötét barna haja van, és fekete farkasként -Harry is ilyen-, de olyan fajtát, mint én, nem. És ez eddig mindenkit aggasztott, nem csak engem. A falkámat is.

Vettem egy nagy levegőt az orromon, és figyeltem, ahogy kis füst felhő jön ki az orromból. Nem állhatok itt, csak úgy tétlenül, mint egy idióta. Eszembe jutott, hogy elmenekülök, de végül nem tettem. Harry elé csoszogtam, az első mancsaimat könyöktől lefelé a földre fektettem, a fenekemet az égbe nyomtam, ahogy a farkamat is, a fejemet pedig lehajtottam, ezzel kérve, hogy játszunk. Oldalra fordította a fejét, és nem úgy tűnt, mint aki érti, vagy legalább nem akar velem játszani.